Mosott ablakon át is lehetnek borúsak a kilátásaink.

Nem volt rossz, sem jó,Csak ember, fáradt,Várt, várt és nem leltSoha csodákat.

Mese, hogy volt egy öreg ember, s egyszer hullt a hó,de az apóka s egy néni azt mondták: mégis, talán mégis,mégis védik, ami megmaradt, hogy legyen úgy,ahogy az élet kéri, ahogy senki sem érti, legyen mégis.Lesz valaha egy új világ, mely megérti, mi fájt,mely arról szól, hogy volt két ember, ki ugyanarra várt.

Idővel persze enyhült ám az ég, sohasem lett már ugyanolyan kék. Mindörökre megváltozott a világ, és még a legmámorosabb öröm perceiben is ott lappangott a sötétség, gyarlóságunk és reménytelenségünk tudata.

A messzi világban egy réten ülA jövő egy telefonnál,Bele fennkölt szavakat mond nekem,Hazudik, hogy valahol vár.

A kétségbeesés gyöngíti látásunk, és süketté teszi fülünk. Nem látunk mást, csak a vég kísérteteit, és nem hallunk mást, csak zaklatott szívünk dübörgését.